Az 1887-ben kezdődött meg a budapesti Wenckheim-palota építése, amely napjainkban a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak ad otthont.

A palotát Wenckheim Frigyes gróf építtette a család alkalmankénti pesti tartózkodásainak idejére, és aki Meinig Artúrt, a főúri rezidenciák specialistáját bízta meg a munkálatokkal.

A szászországi származású Meinig Artúr (1853-1904)  féltucatnyi kastély mellett mintegy 20 jelentős palotát, székházat és reprezentatív bérházat emelt. A Wenckheim-palota életművének, s a hazai neobarokk palotaépítészetnek is egyik fő alkotása.

A trapéz alakú teleknek a legkeskenyebb oldala néz a Kálvin tér felé. Mivel ez a fő nézet, itt kellett kialakítani a főhomlokzatot. Meghatározó motívuma a félkör alaprajzú, pavilonszerű, magas tetős középrizalit, amely az utcakép domináló eleme. Földszintje három nagy íves nyílással áttört kocsiáthajtó. Itt van a palota főbejárata. Egy további kapu- a jelenlegi olvasói bejárat – a kétemeletes Reviczky utcai oldalhomlokzaton nyílik. A palota egyébként egyemeletes, de emelt földszintje és nagy belmagassága miatt magasabbnak hat.

A homlokzatok teljes egészében kőből készültek és – a főhomlokzatot kivéve – aránylag egyszerűek, csak a nyíláskeretezések díszítik őket. A rizalitot pilaszterek tagolják, a főpárkányt a Wenckheim-címer, a kupolaszerű tetőidom csúcsát pedig kilencágú korona ékíti. Különösen díszesek a kocsiáthajtó vaskapui és rácsai, előrevetítik az épületbelső gazdag kialakítását.

A főkapun át az előcsarnokba jutni, ahol a boltozatot hordozó négy díszes oszlop között márványlépcső vezet a magasföldszintre.

Indításánál márványputtók tartotta kandeláberek állnak. A magasföldszinten rövid vesztibül után a háromkarú főlépcső következik. Alsó karját szokatlan kariatidák, szakállas törpék tartják.
A lekerekített sarkú téglalap alaprajzú lépcsőháznak nemcsak rokokó díszítése, ablaktalan oldalfalainak lugast idéző ornamentikája kelt barokk atmoszférát, hanem a tér- és a fényhatás is: az üvegezett felülvilágítón beáradó erős fény. A lépcső a pihenőnél kettéválik, majd ellenkező irányban folytatódik, hogy karjai a vesztibül feletti erkélyen ismét egyesüljenek. Az itteni előtérből három irányba nyílnak ajtók.

A középső a fogadóterem, az előcsarnok fölött és a főhomlokzati rizalit emeletén kapott helyet, miként a kastélyépítészetben szokásos. Két oldalán egy-egy boudoir, jobbra az arany-, balra az ezüst szalon található. Utóbbiból – már a Baross utcai oldalhomlokzaton – a kis táncterem nyílik, mögötte a nagy táncterem helyezkedik el. A kettő közötti karzaton volt a zenekar helye, amely innen mindkét irányba játszhatott.

A nagy táncterem új léptéket jelent az előzőekhez képest, mind méretében, mind a díszítés gazdagságában. Itt nincsenek nagy, sima felületek a faltagoló stukkókeretekben, az ornamentika a tagozatokat és a mennyezetet egyaránt elborítja, csak a lábazat felé csendesedik kissé.
A hosszoldalt az ablakokkal szemben három hatalmas nyílás töri át, mögöttük a teret tágító nagy tükrök vannak a folyosón, mely eredetileg a táncosok pihenésére szolgált.

Eltérő karakterük dacára az eddigi termek egységes stílusúak voltak, a XVIII. század barokk palotáit idézték.

A nagy táncterem mögötti egykori ebédlőterem az U alakú teremsor átellenes végén, s a grófnői boudoirból nyíló dohányzó kiképzése eltér ezektől.
Falaik és mennyezetük faburkolatos, színhatásuk sötét, ami erős kontraszt a szomszédos termek fehér-arany színvilága után. Az ornamentika itt is roppant gazdag, de nehézkesebb, súlyosabb, mint amott. Az egykori dohányzó karzatára fa csigalépcsők vezetnek föl.

A dísztermek sorához mára eredeti állapotukban fenn nem maradt enteriőrök csatlakoztak: az ebédlőteremhez további kisebb étkezők, a dohányzóhoz a grófnő privát helyiségei. A gróf lakosztálya a földszinten helyezkedett el.
A hátsó szárnyban, illetve a második emeleten a személyzet lakóhelyiségei, illetve a konyha és egyéb kiszolgáló funkciók kaptak helyet.

A Wenckheim-palota a neobarokk palotaépítészet remeke. Tervezője ügyesen használta ki a kedvezőtlen telekadottságokat, s élt a bőkezű építtető adta lehetőséggel. Gazdagon díszített palotáján a külsőt drezdai barokk, a belsőt XV. Lajos-stílusban tervezte, összhangban egymással. 1889-es megnyitása óta az egyik legszebb palotaként tartották számon. Tánctermeiben egyszerre ötszázan fértek el, tágassága és gazdagsága udvarképessé tette: az uralkodó is megfordult itt. Az építtető halála után a palota másfél évtizedig a család tulajdonában maradt.

A Tanácsköztársaság idején az épületet kisajátították, előbb az asztalosok szakegylete, majd a proletár múzeum számára. Egy időre a Budapestet megszálló román hadsereg foglalta el, majd politikai pártok (később újságírók és művészek) klubja működött az épületben.

1926-ban került szóba, hogy az eladásra szánt épületet a Fővárosi Könyvtár számára megvásárolják, melynek tervezett palotája az I. világháború miatt nem épülhetett meg.
A palota e célra való alkalmasságát sokan vitatták, de a főváros 1927-ben megvásárolta az épületet. Az átalakítás négy évet vett igénybe, a könyvtár 1931-ben nyílt itt meg. A reprezentatív térsort lényegében változatlanul hagyták, a raktárakat és a munkaszobákat a lakó- és kiszolgáló helyiségek helyén alakították ki.

A nagy táncteremből lett az olvasóterem, az ebédlőből a folyóiratterem, a kis táncteremből a katalógus-, az ezüst szalonból a referenciaterem. A fogadótermet először kiállítóteremnek rendezték be, az arany szalont a Budapest Gyűjtemény, a dohányzót a Keleti Gyűjtemény kapta. Az átalakítás ezekben a helyiségekben elsősorban az enteriőrökbe illő bútorzat elhelyezését jelentette, amit különösen a folyóiratteremben sikerült a régi faburkolathoz illeszkedően megoldani.

1998-ig a főváros könyvtára – néhány felújítástól, átalakításoktól eltekintve – változatlan körülmények között működött az egykori főúri palotában.

1998 és 2001 között megtörtént a Központi Könyvtár rekonstrukciója, amelynek során létrejött egy funkcióiban és szolgáltatásaiban korszerű nagyvárosi könyvtár.